-8-

"NÉZD MEG A CSOPORTOT"
Először nem tudtam mire gondol. Én a matek házi felől akartam tudakozni csak. Csoport? A drámára gondol? Nem tartjuk meg az előadást?
"A CSOPORTOT"
De melyiket???
"OSZTÁLY"
Egy ideje már nem voltam online és láttam, ahogy üzenetek tömkelege száguldozik osztálytársaim között. A profilkép fekete volt, s a leírt szavakból gyász csendült ki. Valaki meghalt.
Ilyen fojtogató érzést mellkasomban sohasem éreztem. Azt, hittem, hogy az egyik diáktársamról van szó. Önző módon a tanáraimra egyáltalán nem gondoltam, egészen addig amíg vissza nem pörgettem az aznapi beszélgetés elejére.
Meghalt a tanár úr. A mi énektanárunk.
Le kellett ülnöm. Nem mintha az énekórák kifejezetten a kedvenceim lettek volna. Én mindig is egy rocker lánynak tekintettem magam, ezért a középkor dallamai nem igazán kötöttek le. Mégis, bár máshogy lett volna.
Emlékszem hetedikből a legelső órára vele. Én és a barátnőm (visszatekintve igencsak tiszteletlen módon) a vázlatfüzetembe rajzolgattunk. Egészen addig amíg meg nem állt a padom előtt. Nem szólt semmit, csak megnézegette a rajzokat. Akkortájt el volt törve a bal kezemen a középső ujjam, így megkérdezte hogy ugye nem azzal fogom a ceruzát. Mondtam, nem.
"Akkor rendben, mert ezek a rajzok nagyon szépek." És tovább sétált a padsorok között.
Miután megtudtam rögtön elmondtam a húgomnak. Ő csak ennyit szólt: "Holnap vele lett volna az első óránk." Ezután lerohantunk és elmondtunk mindet a szüleimnek. Akkor érezte, hogy nem bírom tovább, felrohantam a szobámba, s magamra zártam az ajtót. A sokk elmúlt én meg sírtam.
Az éjszaka nem aludtam sokat, csak azon gondolkodtam: mi lesz holnap?
És mikor másnap apa megállt a suli előtt, egy pillanatig elgondolkodtam, hogy ki akarok e szállni. Végül megtettem és nem bántam meg.
Sohasem láttam még az osztályt ennyire csendesnek. Fél órával a tanítás előtt még nagyban szokott üvölteni a zene és hangosan beszélgetünk. De akkor és ott mindenki a helyén ült, szó nélkül, maga elé bámulva.
Az első óránk lyukas volt, így lementünk megemlékezni a lenti lépcsősor melletti parafatáblához. Gyertyát gyújtottunk, majd jó negyvenöt percig álltunk ott szótlanul.
Az éneklés szép volt. Hamis, elfúló hangok közepette gyászoltunk, mert nem volt ki vezényeljen minket. Később megosztottuk emlékeinket tanárainkkal. Amint engedtek minket elhagytuk az iskola fullasztó légkörét.

Örökké hiányozni fog nekünk András bácsi!