- 10 -

Olyan értéktelennek tűnik minden. Minden amit én csinálok. A napok elsuhannak fölöttem, mint a világ legelbaszottam mókuskereke. Minden, mindig ugyan az. Ugyan azok az órák, percre pontosan ugyanabban a sorrendben, ugyan az a gyötrődés aminek nincsen  gyümölcse. Miért próbálkozom egyáltalán? Ettől kedvem lenne meghalni, örök sötétségbe zuhanni.
Mindenben jó vagyok, de csak egy kicsit. Az átlagosabbnál is átlagosabb. Egy szürke pont, lényegtelen.
Ezen hét minden estéjén a sírás kergetett ágyba. Egyszerűen csak jól esett bőgni mint egy elkényeztetett kis picsa, akinek legnagyobb vágya valahol egyedül megdögleni, de túl gyáva hozzá, hogy megtegye. Ez vagyok én. És semmi több.
Néhányan azt találják mondani tehetséges vagyok, más ezt jobban megérdemli, rólam meg kéne feledkezni. Sírba kéne tenni.
Már írni sem tudok. A fönti összefüggéstelen szöveg az amit csupán ki tudok öklendezni magamból. Ronda.
Az iskola egy szenvedés.
Az írásom kreatívtalan.
Festményeimen a tárgyakat alkotni vágyó pacák összemosódnak valamivé amit sohasem akartam. Aminél az öcsém jobbat tud festeni.
Szeretnék bezárkózni a sötétbe és nem csinálni semmit. Szeretném életem ezen szakaszát átugrani... vagy megszakítani. Mert senkinek sem hiányozna a vinnyogásom.