-2-

Megint elütöm a labdát, úgy, ahogy a tanárnő mutatta. És megint nem úgy sikerül, ahogy szeretném. Elmegy oldalra, át sem repül a háló felett és a mi térfelünkön landol. Elsüllyednék szégyenemben, közben elmotyogok egy hálát. Még jó, hogy gimnáziumban már a fiúkkal külön járunk testnevelésre. Így csak az osztály fele látja mekkora szerencsétlen vagyok.
Sóhajtok. Ha két év után nem lett jobb, ezután sem lesz. Ugyanez a helyzet a kötélmászással, a szekrény ugrással és a talajtorna gyakorlatokkal is. Hirtelen nem is emlékszem, hogy még mindig én vagyok e az egyetlen aki nem tud hátrafelé bukfencezni vagy fejen állni. És a gerendán végig sétálni az egyenesen lehetetlen számomra.
Utálom a közös játékot, tekintetem újból és újból az órára téved. Aztán végre kicsöngetnek. De az öltöző még talán rosszabb mint maga az óra. Leveszem a pólómat és annyira amennyire csak lehet behúzom a hasam. Csak remélni tudom, hogy eléggé. Mikor látszik meg végre a napi kétszáz felülés eredménye?
A dezodorszagból menekülve rohanok következő órámra...